Hát kitépem a hajamat!

Ülök a kocsiban az autópályán, és a ronda, sötétszürke világot lesem odakinn. Arra gondolok, hogy ez a búbánatos szín mennyire tükrözi a hangulatomat. Sokáig bámulok magam elé, útitársaim beszélgetése elmosódik, összefolyik, nem figyelek rájuk. Mintha semmi közöm nem lenne hozzájuk sem, máshoz sem, testetlen érzésem van: csak a két szemem van, és a haragos szürkeség. Mintha láthatatlan lennék. Mintha egy másik bolygóról jöttem volna.

Nem tudom, mi van, de régen tépkedtem a hajam olyan intenzitással, mint az elmúlt hetekben. Szörnyen nézek ki, és szörnyen is érzem magam. Szedem a gyógyszerem, és megpróbálom élni a mindennapokat, csinálok mindent, amit muszáj, de régen éreztem magam ilyen pocsékul. Mire észbekaptam, megint lenn kuporogtam egy gödör fenekén. Először ezt kezdtem hanyagolni, aztán azt, aztán a barátokat, aztán magamat. A munkám idegesít, holott nagy szükségem van a munkahelyemre, és általában szeretem is, de most ez is arról szól, hogy lesem az órát, mikor húzhatok már innen a jó büdös francba. Az egyik gyerekem miatt halálra aggódom magam, a másik halálra szekál, a szüleim sem fiatalabbak, sem egészségesebbek, sem normálisabbak nem lesznek. Még az kell, hogy elkezdjek visszahízni, aztán teljesen kész leszek.Már nagyon rühellem magam a pszichológus előtt is: mióta kínlódik velem, és úgy néz ki, hiába. Kínos. Nekem kínos.

És legbelül nagyon aggódom a férjem miatt. Mi lesz, ha egyszer már elege lesz belőlem, és elmegy a fenébe, vagy nem megy sehová, hanem majd úgy álünk egymás mellett, hogy örülünk, ha nem látom a másikat? Vannak csendes, kultúrált poklok is.

Kicsit roncs a hangzása után Bridget Jonesra hasonlít. Ő is egy fogadkozóművész volt. Hasonlítunk egymásra?! Semmi nem változik. vannak nekibuzdulásaim, aztán zutty, vissza a sárba. Rengeteget gondolkodom. Mennyire az én hibám az egész, és mennyire a másé. Mit műveltek velem, hogy ennyi idős koromban is ezt nyögöm? Hogyan lehettek ekkora hatással rám, hogy kihat az egész életemre? Miért nem tudok megszabadulni?

Boldog újévet mindenkinek.

A ma reggelt azzal töltöttem, hogy visszaolvastam azt, amit eddig írtam. Hát van beszélőkém, az biztos! Elolvastam a hozzászólásokat is, milyen kedvesek voltatok, hogy biztattatok.

Két napja nyűglődöm a fejfájásommal, néha lenyelek egy tablettát miatta. A tegnapi napot a szüleimmel töltötem, most nem volt annyira rémes a dolog, de már előtte feszült voltam, és közben megérkezett a fejfájás is. Majd elmúlik.

Jó régen nem jártam erre. Sajnos, semmi nem változott. Volt egy jó nagy depressziós hullámvölgyem, a klasszikus tünetekkel. Elhanyagoltam mindent. Az itthoni tennivalókat, magamat, a baráti kapcsolatokat, blogot, levelezést, hobbit, mindent. Vagy legalább is a minimumra redukáltam, hogy azért ne legyen nagyon gáz. De egy email megválaszolása is három hétbe telt. Azért a kosz persze nem evett meg, de a körmömet tövig levágtam, a kozmetikusnak a tájára sem mentem, és "sportosan" öltöztem. A munkahelyemen próbáltam helytállni, de minimális erőkifejtéssel. Csak amennyit muszáj, a lendület vitt előre. Sokszor csak úgy tudtam elviselni, hogy egész nap csipegettem valamit. Nyár lévén, szerencsére inkább gyümölcsöt. Megpróbáltam elhagyni a gyógyszert, hát azt is kár volt. Sírás mindentől, vitától, meghatottságtól. És hiszti, kiabálás. A fejem pedig katasztrófális állapotba került. Pedig eddig sem volt szép. basszus, lehet, hogy örökre így maradok?!

A serdülőkor minden további nélkül eltelt. Fizikailag kamaszodtam, egyég tüneteim nem voltak. A póráz igen rövid volt, némi hazugsággal ellavíroztam a korlátok között. Fiúkról, "csavargásról" szó sem lehetett, anyám a leveleimtől kezdve a gondolataimig mindent tudni akart. Tudni, de nem ismerni. Megszoktam már, hogy a "gyereknek" semmiképpen nem lehet közöttük sem akarata, sem igaza, sem lelkivilága. Viszont ekkor kaptam rá a hajtépkedésre.

Most már eleget olvastam róla, és sokat beszélgettem pszichológussal is. Anyám nemrég dicsekedett valakinek, hogy nálunk milyen balhémentes élet volt, szinte észre sem vették a kamaszkort. Akkor beszóltam neki, hogy ja, próbáltam volna csak egyszer visszadumálni, olyan drill mellett. A válasza az volt, hogy azt hiszi, ez nem vált a káromra. Mondtam neki, hogy én nem lennék ebben olyan biztos. Innentől persze hirtelen szelektív süketségre váltott, én meg hagytam. Nekem ettől már úgysem lesz sem jobb, sem rosszabb.

Ahogy visszaemlékszem, viszonyleg normálisan telt. Szigorkodtak, néha kiabáltak, elvertek. Öcsémmel vívtuk a testvérharcokat. Voltak barátaim. Szerettem az iskolát.Elfogadtam mindent, olyannak, amilyen. Egyszer felírtak a rosszak közé a táblára. A tanító néni ilyenkor a hosszú fa vonalzóval körmösöket, tenyereseket osztogatott. Annyira bőgtem, hogy nekem helyette a fenekemre adott egyet. Az egész osztály rajtam röhögött, szerintem az imádott tanító néni is. Akkora "ütés" volt, mintha egy lepkeszárny ért volna hozzám, de én azt honnan tudtam volna előre? Egyszer meg elvették tőlem az egyik "betétlapot", mert olvastam órán. Ez már egy másik tanító néni volt Harmadikban. Öt betétlap volt, ha "rosszak" voltunk elvettek egyet. Hónap végén megszámolták, ahány lapod maradt, annyist kaptál magatartásból. Napokig nem ettem, nem aludtam, potyogott a könnyem a teás bögrébe, hogy ebből mi lesz. Aztán nem lett semmi, visszaadták. Nálunk otthon a magatartás jegyre nagyon kényesek voltak, főleg apám. Négyest?! Egy lánynak?! Magatartásból?! lehetőleg másból se, persze. Még ötös alát se. Néha az ötösre viccből megkérdezte: jobb nincs? Hatost nem adtak? Úgyhogy nekem a csillagos ötöseim nagyon sokat jelentettek. Gondolom, hogy megfeleljek apukának. Mert ő ugye mindig kitűnő tanuló volt, meg anyám is. Ők mindig a legkiválóbbak voltak, és én ezt el is hittem. Azt akkor még nem fogtam fel, hogy pl. a kitűnő anyám a gimi második osztályából kimaradt, hogy férjhez menjen, és azóta sem fejezte be, de persze a kis hülye (én) elé példaképnek lehetett állítani. No, most már mindegy.

Intő jel volt (lehetett volna), hogy harmadikos koromban egy kicsit rákaptam a lopásra, és a hazugságra. Egy párszor csokit loptam a közeli boltban, és nem is egyedül, bár nem voltam rászorulva. Persze kiderült. Őrületes nagy balhé és verés volt. Életemben olyan cirkuszt nem láttam. És én voltam a hibás. Hozzátenném, az én nagyobbik fiam ezt hetedikben játszotta el (tőlem lopott pénzt), megkapta tőlem ő is a magáét, de szaladtam az osztályfőnökéhez, ő volt az ifjúság védelmis is, a nevelési tanácsadóba, gyermekpszichológushoz, gyermekpszichiáterhez. Maximálisan segítettek mindenhol, de én is megkaptam ám a magamét. Nem ám, hogy én szent vagyok, én nem tehetek semmiről, de ez a megátalkodott, elvetemült rossz bűnöző kölyök... aki csak szégyent hoz ránk, pedig mi milyen rendes emberek vagyunk!  Volt is min gondolkoznom...

Nagyanyám házában lakunk még, a sötét szobában állok a kiságy végében, aludnom kellene. Kilátok a villanyfényes konyhába, kinn ül anyám, apám, a nagyanyám.  Nekem nem tetszik a rendszer, reklamálok, anyám a konyhából rám parancsol, nagyanyám biztat: mondjad neki, Anna, ne pofázz. Én mondom: Ana, ne potyázz. Ők nevetnek.

A második. Már külön laktunk, tesóm még nem volt, tehát 4 éves korom előtt történhetett. Lefektettek aludni, ők elmentek otthonról. A mosdó ajtaját nyitva hagyták, ott égett a villany, mert különben féltem a sötétben. Így is féltem. Ordítottam és megpróbáltam kimászni az ablakon. Földszinten laktunk. Nyár volt. Összeszaladtak a szomszédok. Anyámék arra jöttek haza, hogy a nyitott ablakban állok és a szomszéd nénikkel trafikálok. Akik elmagyarázták helyettem a tényállást. Utána rendesen el lettem fenekelve. Le kellett feküdni, anyám fakanállal ütött és sivalkodott. Gondolom, mert rossz voltam és szégyent hoztam rájuk. Ja, és a szomszédok is szemetek, biztos látták, hogy ők elmentek, és direkt felpiszkáltak engem.

Újra itt, és meg kell mondjam, nem változott semmi, azon kívül, hogy még tovább kopaszodom. Egyszerűen nem használ semmi! Bele kellene nyugodnom? Pedig borzasztóan zavar. Tegnap elkezdtem egy könyvet olvasni, nagyon sok mindent felszínre hozott bennem. Nem bírtam megállni, előre lapozgattam benne, összevissza nézegettem, és óhatatlanul párhuzamokat kerestem. Mit kerestem , találtam! Úgy látszik, az emberek a világ civilizáltabb felén egyformán hülyék. Az is megfordult a fejemben, hogy vajon én mennyi kárt okozhattam a gyerekeimnek, és vajon mit gondolnak erről. Főleg az idősebb. Nem tudom, lesz-e valaha bátorságom megkérdezni tőle. Alkalmat adni neki és magamnak, vagy csak élni a napokat, és azóta is minden szavammal és tettemmel bizonyítani neki, hogy megbántam, nem fordul elő soha többet, nem győzöm jóvátenni, hatalmas és jogos bűntudatom van.

Ma még nem téptem a hajam.