Hát kitépem a hajamat!

Hány orvosnál is jártam ezügyben? Nem tudom. 14 éves koromban anyám elvitt a bőrgyógyászatra. Aranyos, fiatal doktor néni rendelt, akinek fogalma sem volt, mit kezdjen velem. Kinevezett kísérleti nyuszinak. Azon kívül, hogy a Flóra szappanos hajmosást ajánlotta (komolyan!), rendesen elküldött mindenféle kivizsgálásra. Fél kiló papíom volt a fogorvostól, reumatológustól, mindenhonnan, arról, hogy egészséges vagyok. Az összes, boltban és gyógyszertárban kapható löttyöt a fejemre kenték. Dióolajat, Bánfi hajszeszt, mindent. Na meg kivették a mandulámat, szintén a hajhullás miatt. Nem volt kár érte. Közben anyám megbeszélte a fél várossal a problémát, ez most is szokása különben. Kaptunk is mindenkitől mindenféle tanácsot. Így jutottunk el Budapestre, maszek alapon egy nagyon helyes, idősebb hölgyhöz, aki bőrgyógyász-kozmetológus volt, nem is akármilyen szinten. Kedves volt, gondos, és nagy tudású. Megtett értem minden tőle telhetőt. győgyszereket, hajszeszeket javasolt. Kezelte a fejbőrömet, a hajhagymákat. Tudjátok, milyen az, amikor hetente egy-egy három ujjnyi széles sávon beinjekciózzák a hajhagymái mellett az ember fejbőrét?

Ma már nem értem, hogy voltam képes ezt végig sumákolni. Mit tettek velem a szüleim, hogy egy ilyen kussoló, képmutató kis birkát neveltek belőlem?

Kizökkentem egy kicsit a tempóból, a napokban nagyon elfoglalt voltam, ha meg géphez jutottam, nem voltam egyedül, és hát nem kötök mindent mindenkinek az orrára. Még a családomnak sem. 

Köszönöm a hozzászólásokat és a biztatásokat, nagyon jól esnek, és gondolkozom rajtuk.

Előre bocsátom, nem biztos, hogy jól tettem, mikor a kendőt parókára cseréltem. Eltakarja a kopaszságot, és önbizalmat adhat - vagy éppen ellenkezőleg -, de az is előfordulhat, hogy az ember még könnyelműbben huzigálja a hajszálait, hiszen majd utána felveszem a "hajamat", és kész.

Az első parókám maga a borzalom volt. A recepttel Pestre kellett mennem egy bizonyos fodrászatba, mert ott készítették a parókákat. Akkoriban még nem volt más lehetősége Magyarországon, aki ilyesmit akart venni. Volt a falon egy plakát, rajta női portrékkal. A nők mindegyikének 1950-ből való frizurája volt ( az időt csak saccolom). Rémes volt. Ezekből lehetett választani. Ez áprilisban történt, és novemberre vállalták az elkészítést. Nem vicc! Érdeklődtem, mi van, ha mondjuk egy kemoterápia miatt valakinek két hét alatt kihullik a haja, és nem ér rá novemberig. A cseppet sem kedves banya megvonta a vállát: ez van. De van egy készen, igaz, hogy nem az én hajszínem, de azt egyből vihetem. Buta fejjel elvittem. Hordtam is. Utáltam. Meleg volt, merev, nehéz, kényelmetlen, nem illett a koromhoz, és valószínűleg messziről ordított róla, hogy paróka. Itt-ott furcsán néztek rám, vagy egyenesen rám bámultak, vagy  hallottam a félhangon tett megjegyzést: ez paróka, biztos, hogy az! Összesen két esetre emlékszem, amikor reagáltam. Egyszer megfordultam és kinyújtottam a nyelvem. :-D Egyszer pedig egy csapat kamaszfiút piszkosul és igen hangosan kiosztottam.

Mint említettem, van pszichológusom. Jobban mondva, nem az enyém, de én is járok hozzá. Nagyon nehezen jutottam el ideáig. Lehet, hogy nagyon buta és elmaradott voltam, de kb. 10 éve kerültem egy olyan munkahelyre, ahol volt internet is. Addigra már ismertem a trichotillománia szót. A könyvtárban a legnagyobb titokban keresgéltem az orvosi lexikonban. A munkahelyen egy eseménytelen ügyeletes délután pedig rákerestem a neten, és így találkoztam dr. Németh Attila egy írásával. Többször elolvastam. Hát mégsem vagyok hülye, gondoltam magamban. Elábrándoztam arról, hogy írok neki. De nem tettem meg sohasem. Áltattam magam, hogy majd abba fogom én hagyni, abba tudom hagyni. határidőket tűztem ki magamnak, hogy majd ettől vagy attól a dátumtól kezdve nem fogom csinálni. Ideig-óráig sikerült is megállnom. Néha. De legtöbbször nem. A leghosszabb idő másfél év volt. Akkor született a második gyerekem (ekkor már parókában mentem szülni is), és valahogy ez inspirált. Akkor ez mellé nagyon szépen sikerült lefogynom, a hajam is egész rendes lett, végre imádtam öltözni, visszamentem dolgozni. Úgy éreztem, siker siker hátán az életem. Boldognak éreztem magam. Aztán hirtelen összedőlt a világ. Kiderült, hogy az én drága, alamuszi nyuszi kis jaj de példás kis férjem rendszeresen megcsal és hazudozik. Amikor terhes voltam, akkor is volt barátnője. Meg utána is. És pénzzel is átvert. Én pedig mindig mindem hazugságát elhittem. Simán! És amikor kiborult a szennyes, egyre több és több dolog derült ki. Az egyik legfájdalmasabb dolog az volt, hogy nagyon sokan tudták. Még a legjobb barátaink közül is nem egy. És volt, aki falazzon neki, azok, akikkel a legközelebbi kapcsolatban voltunk, részt vettünk egymás életében, vigyáztunk egymás gyerekére, eljártunk egymáshoz vacsorázni... A férjemben és a barátaimban csalódni, a legnagyobb pofon ez volt az életemben. teljesen kész voltam. Úgy leeresztettem, mint egy lufi. Utána nemsokkal pedig kirúgtak a munkahelyemről. Így aztán visszamenekültem a nassolás és a hajtépkedés mentsvárába.

Körülbelül két évbe telt, mire úgy-ahogy rendeződtek a dolgaim. Közben megint parókát kellett vásárolnom. Nem okolom miatta a férjem, hiszen már őelőtte is voltak problémáim, és azóta is akadtak, nem ő tehet róla.

És mindenki bevette. Szülők, rokonok, kollégák, barátok, barátnők. Sőt...

Szóval, igen szégyelltem a dolgot különben, de fogalmam sem volt a dolgok miértjéről. Imádtam a sapkákat, volt piros kendőm, világoskék, sötétkék. Volt szalmakalapom, hajráfom. És utáltam a szelet, mert szétfújta a nagy gonddal összetákolt hajamat. A mai napig utálom az erős szelet.

Jól indul! mindjárt négyszer is létrehoztam ugyanazt a blogot. Jellemző... Most már csak azt kellene kisilabizálnom, a fölösleget hogyan töröljem.

:-(