Sztojka Edina ápolónő nyerte a roma hősök rangos Aranypánt-díját

Szerző: WEBBeteg - Balogh Mária, újságíró

A Gyulai Kórház Hospice osztályának elismert, szeretett diplomás ápolónője nyerte az idei Aranypánt-díjat, amit a Roma Sajtóközpont alapított, s ezt hétköznapi roma hősöknek ítélik oda minden esztendőben. Tíz jelöltből választották Edinát, több mint harmincezer szavazattal lett e megtisztelő cím boldog tulajdonosa.

Sztojka Edina Aranypánt-díjas ápolónőMaga sem hiszi mindazt a csodát, ami vele történik, hiszen eddigi élete csöppet sem volt könnyű, a sors nem kényeztette soha, s mindent a saját erejéből ért el. Származása miatt mindig sokszorosan kellett bizonyítania, s a háttérből szolidan, de hatalmas emberséggel és szakmai tudással kiemelkedve, immár a romák s a magyar emberek példaképévé válnia. Nem tekinti magát hősnek, a hospice osztályon a mindennapos, emberpróbáló egészségügyi tevékenysége is inkább szolgálat és küldetés számára. Ahogy egy betege mondta korábban Edináról: „Nővérke, maga a lelkével ápol.”

Sztojka Edina hétéves kora óta szeretne ápolónő lenni, igaz az általános iskolában kimagasló tudása miatt a fizikatanára felvetette, hogy nagyszerű képességei okán az orvosi egyetemet kellene megcéloznia. Jólesett Edina számára a biztatás, a dicséret a sok diszkriminatív megnyilvánulás után, de elengedte a füle mellett tanára javaslatát. Azt mondja a bájos ápolónő: a romákba beleivódik a kishitűség, a kirekesztettség érzése, mert mást sem hallanak, mint azt: „Úgy sem tudod megcsinálni! Ha cigány vagy, ne akarj már okoskodni!” Jól emlékszik, hogy származásuk miatt legtöbbjüket már az óvodában kirekesztették a többségi gyerekek közül, majd az általános iskolában ez a megaláztatás folytatódott.

A kitűzött céljait azonban sosem adta fel, bármilyen nehéz helyzetben is élt. Akkor is, ha sokszor erején felül kellett teljesítenie, helytállnia anyaként és ápolónőként is fiatal korától kezdve. Fájdalmát elfojtotta.

- Alaposan megkaptam a magamét, és sokáig a fejemhez vágták, hogy 16 éves korban hogyan lehet egyáltalán gyermeket szülni és nevelni! – kezdi gondolatát Sztojka Edina diplomás hospice ápolónő, majd hozzáteszi: – Pár év elteltével külön váltak az útjaink a gyermekem apjával. Egyedül neveltem fel a fiamat, Márkót a legnagyobb szeretetben, egymásra utaltságban, boldogságban éltünk mindig. Mellette kezdetben, napszámban is dolgoztam, hiszen minden becsületes munkát el kellett vállalnom ahhoz, hogy a fiam a szeretet mellett stabilitást érezzen az életünkben. Azt azonban tudtam, hogy nem a földeken és nem is dinnyeárusként kívánom leélni az életemet, mert éreztem, hogy többre vagyok képes és más hivatást, küldetést szánt nekem a Jóisten. Addig hatalmas küzdelem és kihívások sorozata volt az életem. Befejeztem az egészségügyi szakközépiskolát, amit akkor hagytam félbe, amikor a fiam édesapjával megismerkedtem. Nem adtam fel ezt a vágyamat sem, majd 21 éves koromban minden bátorságomat összeszedtem és munkára jelentkeztem a Békés Megyei Központi Kórház gyulai intézményében. Ha akkor nem vesz fel a főnővér és a kórház igazgatósága nem ad esélyt számomra, bizonyosan másként alakul az életem a gyermekemmel.

- Rögtön a hospice osztályra kerültél, a haldoklók ápolását segítve?

- Nem sajnos, de bizonyára akkor annak úgy kellett történnie, ráadásul – munka mellett – az egészségügyi tanulmányaimat is folytatni szerettem volna. Kezdetben adminisztrátor voltam, ennek is örültem, de sosem engedtem el azt a vágyamat, hogy kiszolgáltatott helyzetben lévő, haldokló, beteg embereken segítsek életük utolsó, fájdalmasan nehéz szakaszában.

- Ehhez bizonyára képezni kellett magad szakmailag és erősíteni a lelkedet, hiszen magad is sérülékeny, fájdalmakat cipelő fiatal anya, küzdelmesen dolgozó nő voltál.

Sztojka Edina- Elvégeztem egy OKJ-s ápolónői, asszisztensi képzést, majd leérettségiztem a dolgozók gimnáziumában s felvételiztem a Szent István Egyetem, ápolás-betegellátás szakára. Így történt meg, hogy 34 évesen vettem át a diplomámat, ami azért is volt nagy boldogság, mert a fiamnak meg tudtam mutatni, hogy a roma származás ellenére is elérhetjük a céljainkat, és soha nem szabad semmit feladni, ami nemes célt szolgál és az életünk fontos, meghatározó része, építő kövecskéje. A lehetőség majdnem mindenki számára adott, csak fel kell ismerni és kitartó szorgalommal, munkával tenni kell az álmainkért, vágyainkért.

- A szavaidnak súlya van, melyek igen hitelesek, hiszen alaposan próbára tett az élet, és dacolva a sok kihívással, megpróbáltatással erődön felül haladtál mindig előbbre.

- Igen, ebben sok igazság van. Ötéves voltam, amikor a szüleim elváltak, de nem a válás, hanem az abból adódó kirekesztettség érzése jelentette számomra a hatalmas törést. Nem tartoztam sehová és gyerekként fájó volt látni, hogy a féltestvéreim teljes családi idillben élnek, mi pedig a nővéremmel küzdelmesebben. Gondolom, ezért is voltam lázadó gyermek és tini lány. Fel akartam hívni magamra a szüleim figyelmét, a szeretet iránti vágyamra. A szüleim válása után édesanyámmal és a nővéremmel Gyulán éltünk és élek most is, ahol kevés roma lakik. Édesapám nem messze tőlünk, Dobozra költözött vissza, ahol a rokonságom is él. Időközben apám részéről négy féltestvérem született. Felmenőim között generációkra visszamenőleg mindenki cigányzenész volt.

- Akkor honnan az egészségügyi pálya, hivatás iránti mély és tartós elköteleződés az életedben?

- Édesanyám szülésznőnek tanult, de amikor édesapámmal megismerkedett, nem dolgozott a szakmájában. Egy gyári irodában helyezkedett el adminisztrátorként. Abból a fizetésből nevelt engem és a nővéremet, majd később, amikor megismerkedett az élettársával, született egy féltestvérem. Érdekes és csöppet sem könnyű „szerep” volt az enyém a megváltozott családi viszonyok miatt. Ezzel együtt, mára mind a heten, a hét testvér, odafigyelünk egymásra, összetartunk, megbeszéljük a problémáinkat, örömeinket is. Meg kellett érnünk erre is, felnőni a változásokhoz. Az egészségügy iránti elkötelezettségem 7-8 éves koromban alakult ki, amikor kórházba kerültem, megműtöttek, és egy tündéri, szerető és elfogadó nővérke, olyan figyelemmel volt irántam - életemben talán először, valaki előítéletek nélkül fogadott el -, ami bizonyossá tette, hogy hozzá hasonló szeretnék lenni és mindenképpen ápolónőként, másokon segítve betegségükben, kiszolgáltatottságukban. A nagymamám meg is erősített, s azt mondta: „Ha kedves leszel a betegekkel, az már fél gyógyulást, egészséget jelent nekik.” Alig vártam, hogy felnőtt legyek. Arról álmodoztam, hogy majd engem is nővérkének fognak szólítani a betegek, és nem cigánynak. S ez bizony a mai napig az eszemben van. Néha elmosolyodok magamban, amikor kedvesen megszólítanak a betegek s valóban nővérkének hívnak.

- A kitérők után végül épp 15 éve megtaláltad a vágyad, gyermekkori álmod helyét a Gyulai Kórházban.

- Igen, 15 éve, 22 évesen jelentkeztem a Békés Megyei Központi Kórház Pándy Kálmán Tagkórház Hospice osztályára felvételre, és jelenleg is itt van a hivatásom, ami amennyire fájó és megrendítő, annyira csodálatos és erőt adó számomra. A főnővért akkoriban nagyon meglepte, hogy miért egy olyan osztályt választottam, ahol végstádiumú, haldokló betegek fekszenek. Bizalomra és megbecsülésre vágytam. Mindig azért vívódtam, hogy a származásom ellenére lehetőséget kapok-e a vágyott munkára, hivatásra. A korábbi napszámos munka csak megélhetést adott, kényszer szülte helyzet volt, a kórház az álmaim megvalósítását jelentette.

- Ha teljesen magadra voltál utalva, miközben az imádott gyermekedet nevelted, kevés pénzért kemény munkát végeztél, dolgoztál és tanultál, lépésről lépésre haladtál a céljaid felé, miként birkóztál meg ennyi kihívással egyedül?

- Nagyon nehezen, de nem szeretnék panaszkodni. Az tanulságos lehet, hogy nem tudtam könyveket, jegyzeteket venni, így mindent másoltam, jegyzeteltem. Gyakran előfordult, hogy a 2016-os államvizsga előtt könyvtárban tanultam vagy épp lépcsőházban készültem a szigorlatra, mert az albérletet, ahol laktunk a gyermekemmel, egyszeriben eladták. Ez nem egyszer fordult elő sajnos. Mégsem adtam fel.

- Kiben, miben hiszel, ami ekkora erővel, hittel vértez fel?

- Istenben hiszek, imádkozom másokért és magunkért is. Gyakran a saját szavaimmal beszélek az Úrhoz, jólesik. S persze hinnem kell önmagamban is. A hospice osztályokon elengedhetetlen a legmodernebb fájdalomcsillapítás alkalmazása oly módon, hogy a beteg szellemi képességeinek szüntelenül a birtokában maradjon. Az osztályos doktornő ezt nagy szakértelemmel végzi a kórházunkban.

- A diplomamunkádat, a szakdolgozatodat bizonyára precízen, nagy hozzáértéssel írtad, noha a körülményeid gyakorta akadályoztak, ahogyan említetted.

- A diplomamunkámat a hospice osztályon fekvő daganatos betegek hozzátartozóinak gyászáról írtam. Kutatásom céljaként felmértem a szeretteiket elvesztő emberek viselkedését már az előrevetített gyász idején is. Magyarországon sajnos még mindig megbélyegezettként élik meg a gyászolók, ha szakember segítségét kell kérniük fájdalmuk feldolgozásában. Ez helytelen felfogás, mert akkor, ha időben fordulnának segítő szakemberhez, a későbbi pszichoszomatikus betegségek kialakulása is kivédhető lehetne. Ezért is helyeztem nagy hangsúlyt a szakdolgozatomban arra, mennyire fontos az őszinte kommunikáció a haldokló, illetve a végstádiumban lévő beteg és a családtagok közt.

- Azt hallottam valamelyik nyilatkozatodban, hogy mindig nagyon féltél a haláltól. Ennek konkrét oka volt? S miként választottad ennek ellenére épp a hospice osztályon a szolgálatot?

- Mindig attól rettegtem, hogy elveszítem az édesanyámat, hiszen nekem ő volt az egyetlen stabil ember az életemben. Ő pedig egyszer azt mondta, ne féljek, dehogy fog ő meghalni, és amúgy is, mire idősebb lesz, addigra feltalálják a rák ellenszerét. Ezzel nyugtatott. Aztán, látjuk, látom, sehol nincs hivatalosan engedélyezve, bemutatva a rák elleni gyógyszer, ami megmenthetné a betegeket. Ma már azt is tudom, hogy a halál elkerülhetetlen. A hospice osztályon dolgozni emberpróbáló hivatás. Ez a humánus osztály a végstádiumban lévő, daganatos betegek nyugodt, odaadó és igen összetett ápolása miatt jött létre Gyulán is és szerte az országban. Célunk a gyógyíthatatlan beteg fizikai és lelki szenvedésének enyhítése s a család bevonása a szerettük mindennapjaiba. A hospice osztályon nemcsak arra figyelünk, hogy a haldokló emberhez méltóan élje meg az életének utolsó szakaszát, időszakát, hanem ezzel párhuzamosan segítjük a hozzátartozók lelki erősítését. Őket sem hagyjuk magukra.

Ez a cikk is érdekelheti Önt! Hospice ellátás a beteg otthonában

- A haldokló gyermekektől elválni talán a legfájdalmasabb érzés. Hogyan viseled a szeretett betegeid elvesztését?

- Mindenkitől végtelenül fájdalmas elválni, akár ott vagyok a beteg mellett az utolsó pillanatban is, és akkor is, ha épp akkor megy el, amikor nem vagyok mellette. A gyermekek halála valóban olyan érzés, mintha kicsit mi is meghalnánk velük, amit persze a többi beteg nem érezhet meg. Az osztály, ahol dolgozom, 18 év feletti betegeket fogad és ápol. Furcsa volt azzal szembenéznem, hogy a végstádiumú, daganatos betegek nem szeretik a család előtt felfedni a teljes diagnózisukat, a valóságos állapotukat. Féltik őket a traumától s vélhetően maguk sem szívesen néznek farkasszemet az elmúlás tényével. Rengeteg a kommunikációs gát a haldokló, valamint a család és a barátok közt. Ezért szoktam mondani, hogy a híd szerepét töltöm be köztük és segítem a beszélgetést. A későbbiekben az elköszönést, a búcsút s majd a gyász fájdalmának feldolgozását. Ha a haldokló érzékeli, hogy szerettei szomorúan ugyan, de félelem nélkül és lelki békével engedik őt el, békésebben tud meghalni, nem szenved hosszú ideig. Nagy kihívás ez lelkileg mindenkinek és hatalmas áldozatot, türelmet, szeretetet kíván mindenkitől.

Ez a cikk is érdekelheti Önt! Gyógyíthatatlan betegek szerető menedéke: a hospice ház

- Milyen fájdalmas eset jut eszedbe, ha egy hasonló búcsúra gondolsz?

- Ha egy anya veszíti el a gyermekét. Leírhatatlan fájdalom számomra is, s nem is hiszem, hogy ennél nagyobb tragédia létezik az életben. Érintett vagyok lelkileg is, hiszen Márkó fiam 21 éves, rendőrtiszthelyettes. Nagyon szeretem és nagyon büszke vagyok rá.

- Gyakran eszembe jut az a 23 éves fiú, aki egyedül szeretett volna meghalni. Az édesanya ösztönből, fájdalomból, keserűségből visszatartotta a fiát, nem tudta elengedni őt. Ekkor lelki segítségre, támaszra volt szüksége az anyának, aminek megvan a sajátos folyamata, s így ki tudtuk vezetni őt a kórteremből, végül a gyermek, békében tudott elmenni, meghalni. Nem akarta az édesanyját terhelni, nem akart látványos fájdalmat okozni, de tudta, érezte már, hogy mennie kell. Mondják, mindig annak a nehezebb, aki itt marad. Ez így van, de a gyász tanulható, amihez segítséget adunk és kérhet is a családtag. Egy másik különös élményem is eszembe jut. Volt valaki, aki szintén végstádiumban lévő daganatos beteg volt, haldoklott. Épp nem voltam a kórházban, de értesítést kaptam. Fél óra múlva már mellette ültem, éreztem, hogy néhány pillanatot marad még velünk. Így is történt, de megvárt és ezzel el is tudtunk búcsúzni egymástól.

- Térjünk vissza kicsit az Aranypánt-díjra, amit a Roma Sajtóközpont hozott létre, s most tíz jelölt közül, magas szavazati aránnyal nyertél s lettél hazánk hétköznapi roma hőse, aki példát mutat másoknak a saját életével, emberségével. Mit szólt ehhez a fiad?

- Érdekes ez, mert eddig is tettem a napi feladatomat legjobb tudásom, szeretetem, szakmaiságom mellett, s éltem, élem a becsületes emberek egyszerű, de tartalmas életét. Ahogy mondtam, nem érzem magam hősnek, hídnak igen vagy segítőnek. A fiam nagyon boldog ma is és büszke rám. Én pedig azt érzem, hogy ezt a díjat ő érdemelte volna, mert nélküle vélhetően nem lettem volna ennyire kitartó. Ő formált engem azzá, aki vagyok. Sokan követik a közösségi oldalamat, jólesnek az őszinte, elismerő üzenetek, melyek tovább erősítenek abban, hogy jó úton haladok s haladtam eddig is. Jelenleg olyan hatalmas a meglepődésem, örömöm, hogy meg kell találnom az egyensúlyt a magánéletem és a média, a nyilvánosság közt. Bizonyosan az előttem díjazottak is hasonlóan éreztek. Ismerem őket, tudom, hogy Jónás Tímea és dr. Horváth József fiatal genetikus kutató szintén példás munkásságukkal, életükkel, a közösségért, a betegeikért, a kutatómunka nagyszerűségéért s emberi jóságukért, életpályájuk követhetőségéért lettek hétköznapi roma hősök, Aranypánt-díjasok az elmúlt években.

Előítéletek és sérelmek

Edinát gyermekként sokat csúfolták a származása miatt. Az óvónő egyszer megkérdezte tőle: „Azért vágta le anyukád a hajadat, mert bogarak voltak benne?” Döbbenetes sérelem és trauma ez egy kislánynak, de a serdülőnek is, akit a boltos rendre ekként kért számon, több vásárló előtt: „Ugye nincs a zsebedben semmi, amit fizetés nélkül akarsz kivinni?” Edina iparkodik felejteni a megaláztatásokat, de szinte a lelkébe ivódott minden sértés. Nem szerette kibeszélni otthon a napi sértegetéseket, mert nem akarta édesanyját terhelni, és szeretett volna erősnek látszani. Várta, hogy felnőtt legyen, de gyermekként, tiniként nem szerette a gúnyolódó felnőttek társaságát. A családjukban mindenki az előítéletek ellen küzdött. Ennek ellenére az édestestvére, akinek tanítói diplomája van, a mai napig nem tud elhelyezkedni s a hivatását gyakorolni. Jóravaló család az övé, de azt nehezen veszik tudomásul, hogy a származásuk miatt ilyen megkülönböztetésben van részük még ma is. Sztojka Edina úgy véli, ha a testvérének lenne egy olyan emberséges, segítő főnővére, mint amilyen neki volt a gyulai kórházban, bizonyosan régen ott állhatna valamelyik iskola osztálytermében és taníthatna végre.

Forrás: WEBBeteg
Balogh Mária, újságíró

Módosítva: 2019.05.10 17:03, Megjelenés: 2019.05.10 17:03

CIKKAJÁNLÓ

 Migrén
A migrén megközelítőleg 1,2-1,4 millió magyart érint. A migrén nem csak neked fáj! (x)
Amikor beteg a gyermekünk, fontos, hogy a meseolvasás se kerüljön háttérbe.
Nikolits Ilona nemrég azzal a szalagcímmel került az újságba, hogy 79 évesen is gyógyít a budai háziorvos. A doktornő Az év praxisa a Kárpát-medencében...
Az egyszülős családokat érintő kérdésekkel, napi problémáikkal, megsegítésük lehetőségeivel sajnos csak érintőlegesen foglalkoznak az ezért létrejött...
Kérje ingyenes cikkértesítőnket! Ha szeretne értesítést kapni a témában születő új cikkekről, adja meg az e-mail címét. A szolgáltatásról bármikor leiratkozhat.