Egy visszeres nő története

Persze azt mondtam, hogy fontosabb tenni ellene, mint elpalástolni, azért a fogyásom után sem hagytam fel a kis házi praktikákkal. Hallottam, hogy a különböző gyümölcsök (konkrétan a cseresznyét és szőlőt hallottam) magvai jótékony hatásúak. Ezért házilag készítettem a magvaikból krémet, melyet a lábamra kentem. És most kímélnék meg mindenkit ettől, mert javulást nem hozott, viszont rengeteg munkámba került. Itt tanultam meg, hogy nem mindegy honnan tájékozódom. Próbálkoztam még különböző krémekkel, de nem tapasztaltam jótékony hatásukat. A fogyás után is kocogtam rendszeresen, de sajnos a kezdeti javulás után, ami a súlyvesztésnek volt köszönhető, újra komolyodtak a tüneteim, vizesedni kezdett a lábam. Amikor elmentem a dokihoz ismét, azt mondta próbáljak meg az életem egyéb területein is odafigyelni, és ismét az úszást javasolta, aminek nem igazán örültem. A futásról így kénytelen-kelletlen lemondtam, hiszen már arra sem hivatkozhattam, hogy le kell fogynom.

A fogyásról szeretnék pár szót beszélni. Írtam, hogy 35 évesen már nem lehetett olyan szépnek nevezni a lábam, ami a túlsúlynak és a visszér előrehaladásának is köszönhető volt. Persze tisztában voltam a szépséghibákkal, ugyanakkor úgy gondoltam nem ez a legfontosabb. Olvasgattam már akkor arról, hogyan palástolhatom a lábam szépséghibáit. A következőket tettem: először is mindig harisnyát húztam, ha szoknya volt rajtam, lehetőleg olyat, amely kicsit sötétebb tónusú a bőröm színénél, ha pedig tehettem, gumiharisnyát hordtam a munkahelyen. Próbálkoztam azzal is, hogy minél barnábbá varázsoljam bőröm, hátha így legalább a kisebb bőrhibák nem tűnnek fel annyira. Hangsúlyozni szeretném, hogy ezt még fogyás előtt. Persze ez jó kis trükkök, ugyanakkor magán a problémán nem segítettek. Amikor végre elszántam magam, és elkezdtem futni, sokkal több eredményt értem el. 10 kiló elhagyása után a lábam nem volt olyan nehézkes, dagadt, és a bőröm is javult egy kicsit. Számomra is tanulság volt: többet ért tudomásul venni, hogy változtatni kell, mint elfedni a hibákat.

Most mit is mondjak? A futás. Nekem rengeteget segített, lefogyni és lelki egyensúlyom megtalálásában is. A visszereim nem szerették ennyire. Mivel azonban a munkám nem változott, kénytelen voltam csinálni valamit, és fiatal koromban is a futás volt a kedvencem. A kilók maguktól nem mentek le, és a túlsúly, meg az ülőmunka megtette a hatását: a kis kezdődő visszérből komolyabb lett. Mire 35 lettem, tényleg vastag, kidagadó erek jelentek meg a lábamon, arról nem is beszélve, hogy az érzés sem volt éppen fényes. Kikértem egy orvos tanácsát, aki a visszerek kapcsán azt mondta, hogy elkerülhetetlen lesz a műtét, de javíthatok az állapotomon, és a gyógyulási esélyeimen, ha leadom a 10 kilót és kicsit kondiba hozom magam. Megbeszéltem vele a futást is, nem veregette meg a vállam, inkább az úszást javasolta. Mondtam neki, hogy felejtsen el, nem tudok olyan biztonsággal úszni, inkább kocogok. Azért ne higgye senki, hogy könnyű menet volt. A lábaim már cseppet sem hasonlítottak, a valamikori „gazellára”, és eleinte rendkívül fájdalmas volt. Arra, hogyan birkóztam meg a fájdalommal, a szépséghibákkal az (most már) elkerülhetetlen műtét előtt, majd a következő napokban.

A lányom dolgozik az iskola mellett. Nem gondolom, hogy az elképzelés rossz, de mivel napközben iskolában van, azt mondja, hogy csak este van ideje dolgozni. És hol tenné ezt, ha nem valami szórakozó helyen, pultosként (ő mondta így). Csak azt nem értem, miért pont ilyen helyen. De makacskodik csak, és azt mondja jó ez neki így. Persze amikor a lába kikészül, azért felhív, hogy anyu segíts, mit csináljak, úgy fáj a lábam. Egyébként korábban pont erről beszéltem. Fiatal, úgy gondolja, majd kiheveri a lába, nem foglalkozik vele. Sajnos. A mi génjeinkkel nem éppen előnyös a hosszú távú álló munka. De én se voltam okosabb, mert amikor a terhesség után rajtam volt a plusz 10 kiló, és visszamentem dolgozni (nagy szó!), akkor egész nap ültem az irodában, és vártam a csodát, meg mindenféle receptet, diétát kipróbáltam. Mozogni kellett volna! (most mindenki a kezét dörzsöli, hogy azt nem szabad, mert visszeresedik a láb…) Végül is a két verzió: ülök egy helyben és visszeresebb lesz a lábam, vagy el megyek mozogni és visszeres lesz a lábam. A különbség: 10 kiló.

Már elég nyilvánvaló, hogy két gyermekem van. A fiatalabbik a lányom, most lesz 20 éves, a fiam pedig nem sokára végez. Csak minden nőnek és egyben anyának fel szeretném hívni a figyelmét, hogy fiatalabbak nem leszünk, és ha csak nem fekszünk kés alá, akkor a legjobb szépészeti módszer a megelőzés és tudatosság. Tudom (a saját bőrömön tapasztaltam), hogy ez azért nem ilyen egyszerű. Amikor 25 évesen terhes voltam, az volt a világ legfontosabb dolga, és sose jutott volna eszembe, hogy a visszereimet majd ennek is köszönhetem. Pedig így van. Aki gyermeket vár, annál hatványozódik a visszerek megjelenésének a valószínűsége, és ha még a családban is jellemző, akkor szinte biztosra veheti, hogy az idő múlásával megjelennek ezek a panaszok. Tehát anyukák, ha lányunk van, okítsuk őket!

Megint a lányom jutott eszembe. Pont olyan, amilyennek egy 20 évesnek lennie kell, de félek, hogy odáig fajul a most még csak seprűvéna formában megbújó betegség, mint nálam. Azt mondják, amíg fiatal az ember, nem tehet semmit. Vagy örökli, vagy sem. Persze az sem igaz, hogy aki nem örökli, az bármit megtehet, és ettől nem mennek tönkre a lábai. Az a baj, hogy ma még nem értik az emberek, hogy ezt nem lehet visszacsinálni, nem lehet azt mondani, amikor már baj van, hogy mindent megteszek, csak gyógyítsanak meg. Az orvosok nem csodatevők, és nem azért vannak, hogy a mi hibáinkat foltozgassák. Már elnézést a kirohanásomért, de megtapasztaltam saját magamon, hogy korábban kellett volna azt mondani, hogy mindent megteszek…. Amikor megtehettem volna, hogy egészségesebben élek, étkezem, akkor nem tettem. A terhességnél azt gondoltam, ez most nem olyan fontos, mint a gyermekem. Én úgy érzem, tehettem volna többet, hogy ne fajuljon idáig a dolog (merthogy műtötték, de erről is később). Az 3 alapkő: étkezés, mozgás, életmód, amit még mi is befolyásolhatunk. Ezt igyekszem a lányomnak is tanítani.

Most hirtelen annyi ötletem lett, hogy miről is kellene még írni, mert kapásból itt a lányom, akinél a kezdődő tünetek már megvannak. Visszatérve saját magamhoz, amikor annyi idős voltam, mint ő, eszembe sem jutott visszerekkel meg hasonlókkal foglalkozni. Pedig érdemes lett volna. Ha akkor valaki el tudta volna mondani azt, amit most már tudok, talán nem tartanék itt. Alapvető kikerülhetetlen tényező egy nőnél, hogy milyen géneket örököl. Elég, ha csak megnézi valaki a szülei, nagyszülei vagy közeli rokonok lábát, és máris láthatja, hogy mit hagytak rá. Nálam például nem édesanyám, hanem nagyanyám volt az, akinél tisztán emlékszem, hogy még csak 13 éves voltam, amikor kórházba került, mert lábszárfekélye volt. Megműtötték, és azt mondták, hogy elhanyagolta visszereit. Anyám szerencsés volt, neki nem lettek ilyen komoly gondjai, csak a nagyon csúnya seprűvénákig jutott. Apámnak is voltak kidagadó, ujjnyi vastag erek a lábán, amikor szültem. Őt már nem műtötték ezzel, korábban meghalt. Ezekkel a példákkal nem azt akartam mondani, hogy a visszerekbe mindenki belehal, de ha szétnézünk a családunkban, láthatjuk, hogy mire van „lehetőségünk”.

Jó régen volt, nem vitás. Azzal kezdtem az írást még augusztusban, hogy az első gyermekem születése előtt milyen formás lábaim voltak. Pedig akkor még nem is gondoltam, hogy középkorú fejjel ez ilyen fontos kérdés lesz. A férjemet a főiskolán ismertem meg, mindig azt mondta, olyan szép lábaim vannak, mint egy gazellának. Tudom… túlzás volt! Formás lábaim voltak, de semmi különlegesség, átlagos magassághoz (akkor talán 168 cm körül voltam) átlagos testfelépítés és forma társult. Nem mondanám, hogy hibáztam, mert akkoriban nem jutott eszembe a visszér megelőzése. Mutassanak ma nekem egy tizenévest akinek az jár a fejében, hogy mivel előzhetném meg a visszereimet? Nem is lenne normális. Nekem sem járt ilyesmi a fejemben, csak a miniszoknyák meg a férjem fejének elcsavarása. Utólag mondhatom: jól sikerült. Majd mesélek a lányomról is, sajnos már ő is seprűvénás, pedig még csak 20 éves lesz.

Ma arra jutottam (bár egyeseknek érdekes lehet, hogy ezen töprengek), hogy megpróbálom kicsit összeszedettebb formában sorstársaim vagy akár minden nő elé tárni, hogyan is lettem 48 éves fejjel egy műtéten és számos orvosi vizsgálaton átesett visszérrel küszködő nő, akinek egyik kedvenc szórakozása, hogy a visszérproblémáját boncolgatja ország-világ előtt (ráadásul tud blogot vezetni – ahogy a fiatalok mondják). Azért nem izgulok azon, hogy mások mit gondolnak, hisz ez mégsem egy tüdőrák vagy szívinfarktus, de hiszem, hogy minden magyar nő előbb vagy utóbb szembe kerül ezzel a problémával. Mármint a visszérrel. Szóval úgy döntöttem, hogy teljes „kórképet” adok, aztán akit érdekel, úgyis elolvassa.

Visszatérve a sportolásra: már írtam, hogy a fiam születése után futni kezdtem. Persze ha a visszerekről van szó, minden nőben felmerül, vajon melyik sport lenne előnyös? Sajnos a visszereknek semmi sem jó... talán az úszás, mert ott nem terhelődnek a lábaink aránytalanul. Egyszer megpróbáltam az orvosokra hagyatkozva kiválasztani, hogy mit "tehetek meg": futásról már beszéltünk hogy nem. A kerékpározás szintén a  lábakat terheli elsősorban, a labdás sportokról megint nincs mit beszélni. Akkor másik kedvenc időtöltésem a szauna, dehát ugye a meleg hatására kitágulnak az erek, ami a visszereknek csak az utolsó csepp a pohárban. Néha úgy érzem, ha visszerem van, már semmit sem csinálhatok, mert az nincs jó hatással rájuk. De azért nem adom fel! Még keresem az ideális sportot (tudom az úszás, de ahhoz valahogy nem füllik a fogam), és ha megtaláltam, megosztom veletek!