Esettanulmány egy ok-talan halál ürügyén

"Üdvözöljük Önt az Észak-Közép-budai Centrum, Új Szent János Kórház és Szakrendelő megújult weboldalán! Évente átlag 50 ezer fekvőbeteget látunk el a közel 1 milliós nyugat-közép magyarországi régióból. A mintegy 1 millió járó-beteg gondozása szakrendeléseinken és szakmai centrumainkban az összevont kórház több telephelyén történik." A honlapon továbblépve, a ’Híreink’ első helyén, ez olvasható: "Ellátogatott a Mikulás hozzánk. A Motoros Mikulások eljöttek és meglepték kisbetegeinket, hogy jobbá tegyék a kórházban töltött időt. Öröm volt részese lenni mosolyuknak, meglepetésüknek, amit a Mikulások eljövete okozott. Köszönjük segítő, önzetlen munkájukat!"

Se motoros, se gyalogos mikulások nem látogattak el a II. Belgyógyászati-Diabetológiai (a Semmelweis Egyetem ÁOK Gyakorló) Osztályára, így hát se mosolyt, se meglepetést nem csaltak B. Gábor és családtagjai arcára. Igaz, a rokonok nem voltak betegek, Gábor (75) se ’kisbeteg’ – ’csak’ cukorkóma miatt (2019. nov. végén, Virág napján) beszállított ’ügyfél’, akit keddtől-keddig láttak el az osztályon. Ezután otthonába távozott. A zárójelentés szerint egészségesen. „Inkább a halál, de ide többet vissza nem jövök” – élcelt könnyedén, mivel úgy vélte, kutya baja, a szükséges gyógyszereit meg amúgy is felírták...

Nem is ment vissza. Vitték. A család nem tehetett mást, ő pedig nem tiltakozott. Ami az ’inkább’ után álló szavát, mint lehetséges – majd végül igen hamar elért – végkifejletet illeti, az eseményeket felesége, a nyilvánosságnak szánt levelében így foglalta össze:
"A kórház nevénél kezdem, mert ebből szinte minden gondolatom levezethető. Új Szent János – ha valóban új volna, miért maradt meg régi, illetve még annál is rosszabb állapotában, mint amilyenben 30-50 éve volt. Ami az osztályt illeti, mennyivel jobb lenne, ha nem gyakorló (terep) volna. A betegeken nem gyakorolni kellene, akkor nagyobb arányban lehetne sikeres a gyógyításuk! Az elérhető adatlapon ez áll: ’Bekerülés a kórházba: hypoglicaemia miatt. Felvételi status: nincs különös betegségre utaló pont a betegen. Mentők szállították, mert leesett a vércukor szintje. Diagnózis: Bronchitis, akut köhögés. Csökkentették a cukorgyógyszer dózisát. A bronchitis miatt antibiotikumot kapott, a vérnyomás emelkedését levitték, normalizálódott. A beteget otthonába bocsájtották egészségesen.’" 

Valóban egészséges volt. Bár a zárójelentésben nem olvasni a magas lázról, a kórházban 40 fokra is felkúszott. Gábor megérezte, panaszkodott róla a nővérnek, aki az értéket látva azt mondta, az influenza okozhatta. S mivel láz ellen a zuhanyozás a legjobb módszer, javasolta, próbálja ki. A zuhanyzó-helyiségben a meleg csapból langyos víz folyt! Valakinek feladatául adhatnák a víz hőmérsékletének, még inkább persze a tisztaságnak az ellenőrizését is. Ha már sok vendéglátóhelyen szokás egy névvel, aláírással ellátott papírlapon kifüggesztve nyilvánossá tenni, ki végezte, mikor a legutóbbi takarítást, tán a kórházi vécék, mosdók rendbetételét is nevére vehetné valaki. Felelősséget vállalva a tisztaságért higiéniáért. Eredeti szakmámból jut eszembe egy fogalom: HACCP módszer.  Veszélyelemzés, kritikus szabályozási pontok. Miért csak az élelmiszer termékek előállítására találtak ki, s alkalmaznak vészjelző rendszert? A lehetséges kockázatok, veszélyek nemzetközileg elfogadott kezelése, kiszűrése az élelmiszergyártásban a biztonságot szolgálja. Az ’egészség-gyártásban’ nem kellene ilyen? Biztos van, de betartják-e? Hol a higiéniai biztonság, az infekció-kontroll?

De micsoda naivitás számon kérni, hogy miért nincs takarítási „kórlap” a kórtermekben, no, pláne a mosdókban, ha ma a betegágyakra se függesztik ki a kórlapokat. Csak nem a beteg személyiségi jogait óvják evvel? Nehogy egy ’avatatlan’ megtudja, volt-e láza, hányszor ürített, milyen gyógyszert kapott, mikor. Így aztán nem csak a családja, de az érintett maga sem tudhatja, mi történik, történt vele, körülötte. Márpedig alapvető betegjog fűz mindenkit a helyzetét, állapotát érintő tudáshoz. De a betegnek a meleg vízhez is joga van a zuhanyzóban. Meg ahhoz, hogy akár egy kézzel is tudja nyitni-zárni a csapot. A vécén pedig joga ülőkére leereszkedni, s lehetőleg ne deszkára, hanem könnyen sterilizálható anyagból készültre!

Mindehhez joga volna, de 2019. nov.-decemberében ez vágyálomnak (’luxusnak’) tűnt az említett osztályon. Mert nem csak kézmosó, fertőtlenítő folyadék, de a vécében papír se volt. A napi valóságban, a III. emeleti osztály folyosójának két végén lévő egy-egy mosdó (benne elől 2-2 vécé, hátrébb a zuhany) egyes (nemcsak hasmenéses) betegeknek túl távolinak bizonyult. Az emelet közepén, a nővér pult közelében is van ugyan egy vécé, amit szükség(e) esetén még a rossz járású beteg is elérhetne (s láss csodát!), ezen még ülőke is volt, ám arra még a rossz látású betegnek (aki a falat fogva csak odáig ért el) se lett volna kedve ráülni. Elárulta a szag, hogy miért. Három napon át tudtuk nyomon követni a változatlan kupacokat, illetve foltjaikat az ülőkén. Egész pontos kifejezéssel, mindvégig szaros volt. Bár némely beteg, még inkább hozzátartozója az ott található vécékefével megpróbálta eltüntetni a nyomokat, de a kórházban elvárt tisztaságtól, higiénétől így is fényévnyi távolságban maradt. A hozzátartozók – hivatalos (nővéri) engedéllyel – oda ürítették a kacsát, amit rendre ők toltak a lázas betegük alá. Elfogadható ez így a 21. századunkban? Avagy fel kellene függeszteni a működést? Ilyen feltételek mellett egy egészségügyi intézményt a Köjál, ÁNTSZ bezárat(hat)na? (De akkor hová fordulhatnának a betegek, gyógyulást remélve?)

Mindezek mellett elismerés és köszönet illeti a nővérek munkáját, és köszönet azokért az ágyakért, amelyeken emelhető a fejtámla, s ahol a beteg középen nem zuhan az elhasznált habszivacs betét teknőjébe!

Gábor kedden hazajöhetett. Boldogok voltunk, hogy nem kellett benn maradnia. Jól érezte magát. Úgy gondoltuk, ide többet nem megy vissza (ő úgy fogalmazott: inkább a halál). Azt beszéltük egymás között, az orvosok úgy veszik (kezelik?) a beteget, mintha ezért lenne ott, mert imád kórházba járni, ahol végre csend, nyugalom, béke veszi körül. Gabit se úgy vették, mintha partner le(het)ne a gyógyításban.

Kezelőorvosával nem tudtunk beszélni, vagy csak késő este. Tudom, rengeteg beteget kell látnia, sokan vártak rá, de nekem az én férjem ’A’ beteg! Amikor végre sikerült ’csak egy szóra’ elkapni, úgy éreztük, az orvos maga se tudta, mi a baja. Ezért véltük úgy, az orvosok számára az a könnyebb, ha menekülőre fogják a hozzátartozó elől. A beteg elől nem lehet elbújni, vele viszont nem feltétlenül beszélnek. Hogy milyen gyógyszert kapott, mennyi lázat mértek – a nővérek nyilván vezetik valahol, hiszen a végső(!) zárójelentésben olvasni lehet – de ezt a beteg már nem látja, a hozzátartozót meg nem vigasztalja (halottnak a csók)! Miért is nincs az ágy végén beteglap? Titoktartási szándékból, avagy a személyiségi jogok védelme miatt?

A 10 nappal a hazaérkezése után (dec.13., péntek) kezdődő tünetei, mintha gyomorrontásra utaltak volna. Háziorvosunk felírta az ilyenkor szokásos gyógyszereket. Másnap, a karácsonyi ünnepek miatt előre hozott munkanapon, egy másik orvos helyettesítette őt körzetünkben. Az új orvos – szívünket melengető módon – körültekintően megvizsgálta, kikérdezte Gabit, minket, türelmesen meghallgatta az összes részletet. Elmagyarázta, mit mire ír fel, ajánl (hasmenésre gyógyszert, aranyérre kúpot, kamillás ülőfürdőt). Ebédre natúr levest javasolt. Vasárnapra olyan lett Gabi hasmenése, hogy a fürdőszoba mellett a hálót, a szőnyegeket is tisztába kellett tenni. Fiam elrohant a boltba felnőtt pelenkáért. Nem fejtem ki, mit érezhetett, hogy gyereke helyett, immár papája számára kell ilyesmit beszereznie!

Hétfőn saját orvosunk rendelt újra a körzetben. Beszámoltunk neki Gabi állapotáról. Kértük, segítsen, ha lehet, ne a Jánosba kelljen visszamennie! Nem magyarázta el, hogy a hasmenés fertőzéses eredetű lehet, ezért nem küldheti őt máshová. Beutalót adott a Lászlóba. Precízen írva: a Dél-pesti Centrumkórház, Országos Hematológiai és Infektológiai Intézet, Szent László telephely, Infektológiai Szakambulanciájára. Addigra a pelenkás Gabi már nehezen járt, örült, hogy fia talált egy kerekesszéket, s avval tolta a fogadóhelyiségbe. Egy óra múlva orvos elé kerültünk. Megmérte vérnyomását, s csak eztán közölte, az ÁNTSZ módszertani levél rendelkezése alapján, vissza kell őt irányítania a korábban antibiotikus kezelést nyújtó területileg illetékes belgyógyászati osztályra. Azaz ide nem veheti fel. És mit gondoljunk mi, infektológiai képzettség nélküli családtagok? Azt mormolhattuk félhangosan, kerülne ilyen helyzetbe a módszertani levél aláírója, ha ő volna hasmenéses beteg! Az orvos küldetése a gyógyítás, nem a küldözgetés! Ha pedig fölmerült, hogy a hasmenésért a Clostridium difficile nevű (kórházi?) fertőzés okolható, laikus ésszel különösen indokoltnak véltük, hogy a László Infektológiai szakambulanciáján a helyünk. Az ide szóló beutalóval. Vártuk hát az ügyeletes főorvost!

Közben Gabit tisztába kellett tenni. Egy nagyon rendes nővér adott gumikesztyűt (a pelenka mellé csak tisztítókendőt hoztunk, mint mikor unoka-babával szoktunk útra kelni). Az aktushoz beengedtek egy teljesen üres 6 ágyas kórterembe (tán orvoshiány miatt kellett ideiglenesen lezárni). A festése frissnek látszódott, ellentétben azzal, amit a János kórtermeiben tapasztaltunk. Utólag is megköszönöm a nővérnek, hogy várakozás közben, többször is tisztába tehettük Gabit. Már erre se számítottunk. Hálásak voltunk. Tőle hallottuk, hogy 2 kórtermet lezáratott az ÁNTSZ, ezért se tudnak beteget fogadni. Azt is elmondta, hiába várjuk az ügyeletes főorvost, ő se vehet föl máshol szerzett fertőzéssel érkezőt. Az ügyeletestől megkaptuk a vizsgálati jelentést. Mit volt mit tenni? Gabit a székben letoltuk az autóhoz, fiam beemelte, s irány a János kórház. Négy órára átértünk. Bár megvolt a véleményünk arról, ahogyan itt foglalkoztak Gabival, nem feledtük kritikánkat sem a helyi higiénés viszonyokról, de elnyomtuk a rossz érzést, azt a hitet erősítve magukban, megfelelően ellátják, s meggyógyítják. Hiszen panasza nem több mint egy (nem kis, hanem igen-igen durva, de ’csak’) hasmenés!

Hamar jött az ügyeletes orvos. Kérdezte tőlünk, mivel kezelték itt Gabit korábban, milyen gyógyszereket kapott. A magyarázkodáshoz túl fáradtak voltunk, különben is az a hiteles, ha leírva látja. A kezébe nyomtuk a zárójelentést, kérve, hadd tehessük gyorsan tisztába a nagyon ’átázott’ betegünket. Este 9 lett, mire sikerült számára ágyat találni. Az osztályon nem volt férfi-hely. Se külön szoba. Csak másnapra sikerült elintézniük, hogy fertőzése miatt, izolálni tudják! Hétfő este tehát egy női kórteremben, a középső üres ágyra került Gabi. A ’szemérem’ némi gondot jelentett, de találékonyak voltak a nővérek. Négy infúziós állvány, 2 lepedő és egy szekrényke segítségével megoldották az elválasztást. Nagyon köszönjük nővérkék! Csak paplant nem tudtak szerezni. A későn érkező betegnek tehát csak egy kissé lyukas (fekete, gyászos színű – hogy ez a jelző miért jutott most eszembe?) lópokróc jut. Olyan, amilyet egy gondos gazda nem tenne a lovára! Eközben elcsíptem egy beszélgetést: a főorvos úr épp azt mondta a mellettem ülő idős férfinak és lányának, ha holnap reggel jönnek be, felszabadul egy 2 ágyas szoba, ahol napi 3 ezerért van hely, csak siessenek lefoglalni, mert ez az utolsó. Ennyit, sőt bármennyit kifizettünk volna mi is egy külön szobáért, de nekünk ezt nem ajánlották föl. Hálásak voltunk azért is, hogy este 9-kor eljutottunk odáig, hogy megérkezett az infúzió, a gyógyszer. Nagyon köszöntük akkor is, most is! A túlterhelt ügyeletes orvosnak valószínűleg ez a napi rutin része, elvégre még csak este, nem éjszaka volt. De a reggeli induláshoz képest nekünk, a betegnek és hozzátartozóinak kimondhatatlanul hosszúra nyúlt ez a nehéz nap.

Eljött a kedd. A fertőző betegségére való tekintettel Gabi a harmadikról a II. emeletre került – egyszemélyes külön-szobába, közvetlenül a nővérek mellé. Köszönjük! Délelőtt mentem megmosdatni, tisztába tenni, mert ha a nővérek még nem jutottak el hozzá, egy pillanatig se habozhattam. Tettem helyettük is a dolgom. Délben viszont már átvették tőlem osztályuk új betegét, s ettől kezdve maximális törődéssel látták el: mosdatták, tették tisztába. Köszönjük! A betegszoba valóban egyszemélyes, csakhogy az ápolásra maradéktalanul nem alkalmas. A hozzá tartozó vécécsésze vastag nylonnal volt körbevonva, átragasztva, s azon, az adott helyzetben nagy riadalmat keltő, két szó: ’nem használható’! Kézmosó csap volt ugyan, folyt is belőle a (mellesleg hideg) víz, csak az a baj, hogy folyamatosan. Örüljünk, hogy legalább van víz, ha a vécé maga legfeljebb raktárnak jó?! Itt ugyanis a valamikori ablakszigeteléshez használt habszivacs darabokat tárolták és félig telt, sárga műanyag szemeteszsákokat. Az izolációs szoba bejárati ajtaja előtti asztalon üres doboz. Ez az orr-szájvédő maszk (hűlt) helye. Volt azonban kézfertőtlenítő és higiéniai kesztyű. Az osztályon azonban ezekből is kevés volt, hát fogjuk fel úgy, érthető, hogy mindenki innen vitt magával. Mindez nem az orvos vagy az ápoló, a nővér hibája, felelőssége, hanem Napjaink Magyar Egészségügyéé.

De nekünk az volt a legfőbb, hogy Gabi állapota javult.

Szerda délelőtt banánt adtam volna Gabinak, de az éber nővér kidobatta velem. Hogy is juthat eszembe, cukorbetegnek banánt adni? Ám az otthonról hozott levesemet engedélyezte. Majd kért, hogy etessem meg vele a kórházi főzeléket is. Szót fogadok, azon gyötrődve, szabad-e egy hasmenéses betegnek káposztát adni… Gabival maradok, míg nem sikerül találkoznom egy orvossal. Akivel beszélni tudok, most látom először. Megnyugtat, kezelik a Clostridium fertőzését. Nem lesz gyors a gyógyulás, de figyelnek rá, mondta!

Azzal indult a csütörtököm (december 19. – Gabi életének utolsó napja), hogy korán reggel mobilján hívott, kért, hozzam kedvenc levesét ebédre, mert olyan éhes. Kiolvasztottam a mélyhűtött csirkét, 11 órakor már a kórházban voltam. Azzal fogadtak, hogy nagyon leesett a cukra. A nővér kezembe nyomott egy banánt, etessem meg vele. Hát persze, hogy nem kérdeztem vissza, a tegnapi banán hol is végezte?
Először találkoztam a hivatalos kezelőorvossal. Ő keresett meg. El akarta mondani, ne számítsunk rá, hogy a karácsonyi ünnepekre hazaengedik. Konzíliumot tartott a Szt. László kórházbeli kollégával, a fertőzést még legalább 10-12 napig kezelni kell. Amúgy pedig „rossz a beteg állapota” – mondta, hozzátéve, legyünk sokat mellette. Elhangzott tehát az első, igazi orvosi szó!

Szóltam lányomnak, fiamnak, ők is jöjjenek be. A nővérektől próbáltuk megtudni, mit vizsgáltak Gabinál, s milyen eredményre jutottak. Elmondták, délután is tartottak megbeszélést arról, elég-e neki az itteni kezelés. Elmondták, az egyik gyógyszer mennyiségét kissé megemelték. Annyit láttam, Gabi nagyon gyenge volt. Ezért folyamatosan vele maradt a családból valaki. Engem leváltottak, míg elmentem két unokám karácsonyi ünnepségére. Az óvodait végigültem, az iskolai műsor alatt elfogott a nyugtalanság, hogy most azonnal vissza kell mennem a kórházba. Ezalatt lányom volt Gabival, fogva a kezét. Egyszer csak, megérezve édesapja furcsa szorítását, szólt a nővéreknek, akik azonnal értesítették az orvost, a szív-ügyeletest. Egy percen belül ott volt mind az osztályos, mind a kardiológus-orvos.

19 óra 26 perckor az újraélesztők befejezték a küzdelmet. Én úgy éreztem, túl hamar feladták, hiszen úgy számoltam, ez 5 perc se volt, bár végtelennek tűnt a várakozás! A főorvos volt az, aki közölte velünk: ’a beteg meghalt’. Megkérdezte, hozzájárulok-e a boncoláshoz. A gyerekkel együtt igent mondtunk. Szeretnénk végre megtudni, mi történt Gáborral.

Kínzó (talán némely pontban igazságtalan) gondolatok gyötörnek férjem halála óta. Próbálom mások számára is érthetővé tenni, miért adok tanácsot, miközben csak kérdezni tudok:

Ha teheted, ne menj a János kórházba! Bár tudom, ha sürgős ellátásra van szükséged, nincs módod a mérlegelésre.
Az orvosok többet foglalkoznak az előírások betartásával, mint a beteggel, a hozzátartozóival. A protokollal törődnek, arra megy el idejük, energiájuk nagyobb része!
Az ellátás mind emberi, mind higiéniai szempontból középkori. Az én Gáborom vajon hol kapta ezt a fertőzést és hogyan?
Ki ellenőrzi a higiéniai állapotokat, és mit csinál, ha problémát talál?
Miért nem fogadhatja a beteget az a kórház, amelyik adott betegségre (fertőzésre) szakmailag a leginkább felkészült?
Milyen betegség miatt halt meg valójában? Mekkora szerepe volt ebben a fertőzésnek, a cukorbetegségnek? Hogyan állították be a cukrát? Mitől állt le a szíve?
Megtudjuk-e valaha mi történt? A kórház jogi osztályán kérvényeztük, hogy megkaphassuk a Gáborra vonatkozó összes papírt, iratot, a végleges (részletes) boncjegyzőkönyvet. Erre mondták, értesítenek, ha megvan. Két hónapnál nem előbb. (Nyilván nincs patológus, aki előbb ki tudná értékelni a szövetmintákat…)

Csak azért írtam meg ezt a levelet, hogy történetemmel, a figyelem felkeltésével tudjak esetleg másokon segíteni. Hogy meggyógyuljanak, hogy megtarthassák életüket!

Számunkra azonban marad a szörnyű valóság: Gabi nem gyógyult meg, ő – három és fél hét leforgása alatt – elvesztette életét!

Most, hogy ezt leírtam, már tudok sírni!

Soraimra pedig legyen ’mentség’, hogy 7 évvel ezelőtt, 41 éves, egészséges, sportoló fiamat vesztettük el egyetlen nap leforgása alatt. A térdszalag műtéte során – nem körültekintően – végzett altatás után számára nem volt többé ébredés! Terhes felesége, 10 hónapos babája, majd az árvának született második kislánya számára is máig megmaradt a betölthetetlen űr. Együtt gyászoljuk őt azóta is. Ilyen előzmény után a következő gyors – egyértelmű magyarázat nélküli – haláleset a mi családunkban különösen hatalmas érzelmi hullámokat ver.

Férjemet január 13-án temettük. Márványtáblája közvetlenül a fiamé mellé került!”

Balla Gáborné