Ilyen az élet...
Érdekes volt, három évvel ezelőtt attól a szótól, hogy rák (jó persze a dokik finomabban fogalmaznak) szinte sokkot kaptunk, most valahogy olyan természetesnek tűnt. Azt hiszem azért, mert eljutottam odáig, hogy ez a betegség sok újat nem tud mutatni, szóval pontosan tudom, mi mivel jár, nem ijedtem meg annyira, mint amikor még újdonság volt.
Elmentem a csomómmal az orvosunkhoz, másnap mintát vettek, és amikor a tényleg nagyon kedves doki a hatalmas tűjével azt mondta ez bizony rosszindulatú, én mosolyogtam és megköszöntem... hihetetlen nyugalommal... Talán ha azt mondta volna, hogy semmi gond, jobban meglepődöm. Már megtanultam, hogy jobb mindig a rosszra készülni, akkor nem érhet meglepetés... és tényleg... Azért úgy egy hétig minden reggel amikor megláttam a tükörben a tűszúrások helyét, újra és újra rá kellett jönnöm, hogy nagyon beteg vagyok.
Egyáltalán nem volt kérdés, azonnal eldöntöttem, hogy én bizony meg fogok gyógyulni, mert nekem ilyen hülyeségekre nincs időm. Tenger dolgom van még úgyhogy... És ezzel semmi gond nincs is, dolgozom, ha tudok, mindent ugyanúgy csinálok, mint eddig.
Viszont egy egészen furcsa érzésem lett. Éppen úton volt családunk legfiatalabb tagja, akit nagyon vártunk, az utóbbi pár hónap erről szólt. Milyen kegyetlenség, hogy pontosan akkor született meg, amikor én a ct-ben feküdtem. Egy héttel ezelőtt derült ki hogy beteg vagyok, és nem volt szívem senkinek elmondani... Annyira vártuk a kis törpét... Egyszerűen nem tudtam tönkretenni ezt.
Szóval jött ez a fura érzés. Valahogy olyan kívülállónak éreztem magam az egész helyzetből, sőt minden helyzetből, mintha én nem tartoznék sehova. Sokáig azt éreztem, hogy inkább nem mondom el senkinek, mert azzal csak szomorúságot okoznék. Most is sajnálom, hogy emiatt nem voltam ott, inkább nem is beszéltem senkivel...
Volt egy másik érzés is, ami jött a betegséggel együtt. Le lehet küzdeni, de időnként úgyis visszajön, ez pedig a "probléma". Én a beteg ember úgy érzem probléma lettem. Egy valami, ami másoknak problémát okoz. Mert sokba kerülök, mert van, hogy nem tudok egyedül menni sehova, mert van, amikor segíteni kell... Jó legtöbbször azért tudom, hogy ez ezzel jár, és aki szeret annak tulajdonképpen nem biztos, hogy tényleg probléma vagyok, de akkor is. Igyekszünk ezt úgy kezelni, hogy ára van a gyógyulásnak, de egyszer ennek vége és akkor majd minden rendben lesz.
Tulajdonképpen nagyon érdekes ezeket a dolgokat végiggondolni. Most nagyon sokmindent máshogy látok, mint amikor még kívülről segítettem minden nap. Akkor még voltak dolgok, amiket nem értettem, és ezért legtöbbször csak butaságnak, hisztinek vagy valami hasonlónak vettem... De most már azt hiszem, szépen kezdem megérteni mit miért tesz az ember, ha beteg... Tovább a blogra >>
Dóra